Ezek vagyunk mi – Millió és egy szállal kötődni a Volánbuszhoz
2022. május 23.
Minél több időt töltünk egy munkahelyen, annál több láthatatlan szál köt oda minket. Ahogyan repülnek az évek vagy akár évtizedek, egyre több az emlék, egyre szorosabban tart ez a láthatatlan kapocs. De mi a helyzet akkor, ha tulajdonképpen bele is születünk ebbe a mikrokörnyezetbe? A vállalat az életünk szerves része lesz, múltunk, jelenünk és jövőnk összeforr annak történetével. Horváth Gézával pontosan ez történt – ismerjétek meg kollégánk már-már filmbe illő életútját!
Egy mesébe illő találkozás
Tolna és Somogy megye valamikor 1963-körül. Pezsgő nyári idő, a Szekszárd és Siófok közt közlekedő szezonális járatunk jegyvizsgálónője és autóbusz-vezetője szerelmes lett egymásba. E szerelem gyümölcseként született Horváth Géza kollégánk. Édesapja teherautóról került az autóbusz volánja mögé, 20-22 évig különjáratos volt, majd nyugdíjba vonulásáig menetrend szerintiben közlekedett kötelékünkben. Kollégánk tehát hamisítatlan volános gyermek volt, már egészen korai éveit is átszőtte az autóbuszok világa.
Míg mások babákkal, kisautókkal játszottak, Géza édesapja autóbuszán töltötte ideje nagy részét. Akkoriban a járműveknek még egy „gazdája” volt, így az apuka gyakran parkolt vele a házuknál. Nem is akármilyen busz volt ám ez, hanem a legendás, GA 89-40 rendszámú faros – de ne szaladjunk ennyire előre!
Kalandos út
Kollégánk felcseperedett, mechanikai műszerész végzettséget szerzett. A sorkatonaság után pár évig ugyan dolgozott a szakmájában, de nem maradt sokáig távol az autóbuszok világától: elvégezte buszvezetői tanfolyamunkat, és szolgálatba is állt magyaratádi telephelyünkön édesapja oldalán. Az évek teltek, a koros járművek helyére újak érkeztek, de a családi kötelék, a munka szeretete nem halványodott. 1999 őszén azonban történt valami rendkívüli.
Géza egy televízióműsorban figyelt fel egy fiatalemberre, aki felújított egy farost. A műsor végén kiderült, hogy ez pontosan az volt, a GA 89-40-es, amelyet először édesapja ölében ülve vezetett. Érthetően nagyon lelkes lett, el is mentek hogy megnézzék. Ekkor kiderült, hogy a tengelici tsz udvarán vesztegel egy másik elhanyagolt darab, amibe új életet lehetne lehelni. Kollégánk nem tétlenkedett, megmozgatta a szálakat, a kaposvári főmérnök Tengelicre utazott, megnézte és meg is vette.
Felújítható volt, csak "néhány apróságot" kellett rendbe hozni rajta. Az önhordó vázszerkezet azon részeit, amelyeket még nem evett meg a rozsda, nagyítóval kellett keresni. Szereztek bele egy vezetőülést, meg kellett 16 dupla szék és egy négyfős pad is. Szükség volt új váz- és karosszériaelemekre, csapágyakra, függőcsapszegekre, fékdobokra- és pofákra, hogy legyen mivel gurulni és megállni. Meg persze jól jött egy új váltó és egy motor is, és nem utolsósorban a rengeteg segítő kéz, lelkes szerelő, mérnök, autóbusz-vezető és buszrajongó szerte az országban. Az új életre kelt Ikarus 55 Lux 2001. január 30-án ment át a műszakin, s kapott rendszámot.
Peregtek tovább az évek, és a FAROS-1 sokfelé járt. Bár gazdái vigyáztak rá, karbantartották, két évtized elteltével ismét megérett egy alapos ráncfelvarrásra, amelyet zalaegerszegi járműfenntartási üzemünkben végeztek el kollégáink.
A fenti két kép mintegy 50 év különbséggel készült, de a szereplők és a helyszín is ugyanaz rajtuk. A gyermekből közben férfi lett, a faros kalandos utat járt be, de a sorsuk újra összefonódott. Nagy egymásra találás volt ez: Géza édesapja buszát vezeti hihetetlen szeretettel és alázattal, amellyel mindannyiunk szívébe melegséget tölt.
Mitől lesz a történet igazán meseszerű? Minden hősnek szüksége van egy társra, aki osztozik örömében és bánatában, mellette áll és támogatja. Géza párja pont ilyen tökéletes támasz, ráadásul szintén a Volán család tagja – lassan 30 éve dolgozik nálunk. Korábbi irattári munkája közben számos értékes fényképet fedezett fel, s ezzel elősegítette azt, hogy Gézában megszülessen a gondolat: az elveszettnek hitt emlékeket archiválni kell.
Kutatási engedélyt kért és kapott, így mintegy 7400 fénykép, 84 tekercs negatív és rengeteg papírkép menekült meg az enyészettől. Pincétől a padlásig kutatta végig szabadidejében a kaposvári telephelyet, majd digitalizálta és katalogizálta az emlékeket.
Egy élet a Volánbusznál
Géza saját bevallása szerint élete szerves részévé vált a buszozás. A Volánnál nőtt fel, és sok nagyszerű embert ismert meg, köztük olyanokat is, akik még a hőskorban kezdték a szakmát. Sajnos ők egyre kevesebben vannak már, de velük dolgozni tényleg igazi élmény volt számára. Édesapja pár hónapja hunyt el – őszinte részvétünket fejezzük ki ezúton is minden kollégánk nevében!
Kérdésünkre, hogy miért szeret autóbuszt vezetni, így válaszolt: „Buszvezetőként szabadnak érzem magam, látom a napkeltét, a napnyugtát, a természet megújulását, az évszakok változását. Ha maradtam volna a szakmámban, egy gyár üzemcsarnokához lettem volna kötve, amit nem tudnék megszokni!”
Köszönjük kollégánk áldozatos munkáját! Hagyományaink ápolása és történelmünk megőrzése terén igazán maradandót alkotott, feladatait a hétköznapokon, járatain is ugyanolyan kedvességgel, alázattal végzi, mint amikor a FAROS-1-et vezeti. Jó egészséget és sok balesetmentes kilométert kívánunk neki!